családtörténeti iratok, dokumentumok / Family history

"Munk Adolf (Méir Ábrahám), jeles héber író, szül. Nyitrán 1830., megh. 1907. okt. 6. Egyik tagja a nagyváradi Maszkilim ama szerény, de lelkes körének, mely a múlt század második felében buzgón érdeklődött a megújhodó héber nyelv és irodalom iránt s azt sikerrel művelte. Anyai ágon unokája volt Felsenburg Mózesnek, a nyitrai hitközség híres jegyző-titkárának (1772-1849) s dédunokája Lemér József lichtenstadti rabbinak. Rabbinikus tanulmányaiban Ullmann Ábrahám lakompaki, Benét Jechezkél nyitrai és Landerberg Izsák Áron galgóci rabbik voltak a mesterei. Midőn az utóbbit a nagyváradi hitközség a rabbiságra meghívta (1853), vele együtt ment oda kedvelt tanítványa M. is, ki közben két éven át a nagyszombati zsidó iskolavezető tanítója volt. Már ekkor feltűnt a műveltségre törekvő vallásos zsidók közt választékos héber stílusban írott leveleivel, melyeket főleg Felsenburg Adolf (Áron) szentesi iskolaigazgató nagybátyjával (1809 - 1882) váltott. Működése új helyén kezdetben magántanítással foglalkozott s tanítványai közé tartartozott Neumann Ármin a későbbi országgyűlési képviselő s udv. tanácsos is. Utóbb kereskedői pályára lépett, de emellett állandóan foglalkozott héber tanulmányaival s írogatta munkáit. Irodalmi hagyatékában, mely fiához, Munkácsi Bernát (1. o.) pesti hitközségi tanfelügyelőhöz jutott, 5 bő kötetre terjedő héber nyelvű költemény, elbeszélés, elmélkedés (társadalmi kérdésekről és jelentős napi eseményekről), nekrológ s közérdekű magánlevél maradt fenn. Egy regénye Macévath Ráchél hajet homáh (l895), csehországi zsidók közt elterjedt népies elbeszéléseket (Szippurim) dolgoz fel költői keretben. Egy nagyobb elbeszélése Mordechai hamelamméd, tárgyát a pesti Wahrmann-család ősmúltjából meríti; egy másik elbeszélését a héber eredetiből magyarra fordítva Spitz Gyula kiadta Magyar-Zsidó Évkönyvében (1905); Jerome ezredes s utóbb Izr. Családi Könyvtár kiadványában (II. köt.) Az igazság diadala címen. Különösen becses és tanulságos M. Önélet-leírása: mely egyszersmind hű képét nyújtja a felvidéki magyar zsidóság életének, főképp oktatásügyének a múlt század első felében.

"Lerner József, ifjúkori nevén Jószéf Lasch ben Jicchak Lasch, szül. Trietchben (Csehország) 1761., megh. Budapesten 1836. Egyike volt a múlt század harmincas éveiben a pesti hitközség legkiválóbb talmudtudósainak (V. ö. Büchler, A budapesti zsidók tört. 264), kit sírfelirata a máór hagólah (a diaszpóra világossága) és móféth hadór (a kor csodája) jelzésekkel magasztal. Tudós családból származott: dédunokája volt Jószéf Statthagen rabbinak, a Dibré Zikárón (1705) c. jeles mű szerzőjének s híres hitvitázónak, unokája Spitz Izsák kismartoni elöljárónak (megh. 1754.), ki a nevezetes kismartoni Wolf-családnak is őse s veje Benjámin Wolf Reicheles nikolsburgi, később schaffai rabbinak (megh. 1786.) Már ifjúkorában kiadta Marpé Lanefes (Gyógyszer a léleknek) c. művét (1791) s bevezetésképen Ásér b. Jechiél Órechóth Chajjim c. vallásos intelmeit. Egy másik nagyobb művében ipjának, Reichelesnek a Tóra két első könyvéhez írt beható fejtegetéseit adja ki Dibré Hataánugim (A gyönyörűségek igéi) c, hozzácsatolva Óneg Nefes (Lelki gyönyörűség) címen saját magyarázatait (Prag 1795). Negyven éven át volt kerületi rabbija Lichtenstadt, Saaz és Elbogen csehországi községeknek, azután öregségében otthagyva rabbiállását, Pestre költözött, hol L. Ignác fia gazdag lisztkereskedő volt s a hitközség vezetőihez tartozott (1898. árvaatya ). A váci-úti régi temetőben a rabbik sorában volt a sírja, honnan e temető kiürítésekor unokája, Munkácsi Bernát, a Pesti Izr. Hitközség tanfelügyelője exhumáltatta s a rákoskeresztúri temetőben gondoskodott új nyugvóhelyéről.

Már gyermekkorában érdekelni kezdték a keleti népek, középiskolás korában elkezdett törökül tanulni. Az egyetemen Budenz József, Simonyi Zsigmond és Vámbéry Ármin tanítványa volt. 1880-ban Kúnos Ignáccal a csángó nyelvjárásokat tanulmányozta Moldvában, munkájával elnyerte az MTA Sámuel-díját. Egyetemi tanulmányai során megtanult oroszul és tanulmányozni kezdte a finnugor nyelveket. Tudatosan készült Reguly Antal vogul szövegeinek megfejtésére. Az ugor-török háborúban Vámbéryval szemben Budenz mellé állt. 1885 tavaszán expedícióra indul az udmurtokhoz. Kazanyban egy, a Nyikolaj Ivanovics Ilminszkij tanítóképzőjében tanuló udmurt diák, Nyikolaj Ivanovics Ivanov lett a nyelvmestere. Egy hónap felkészülés után indultak nyelvjárásgyűjtő körútjukra, mely három hónapig tartott. Hazaútja során megállt a szimbirszki tanítóképzőben és a csuvas diákoktól is nyelvi anyagot gyűjtött. 1887-ben publikálta udmurt szövegeit és egy csuvas tárgyú tanulmányt, illetve összeállította szótárának anyagát: ennek publikálására már csak a vogulokhoz tett útja után került sor. 1888 tavaszán indult Pápai Károllyal vogul gyűjtőútjára. A manysikhoz érve útjaik Pápaival elváltak. 1888 májusa és 1889 áprilisa között bejárta a vogulok lakta területet, megfejtette Reguly vogul szövegeit és új szövegeket gyűjtött. Ezután még másfél hónapot töltött Kazanyban, ahol anyagát rendezte. Gyűjtésének anyagát négy kötetben, 1600 oldalon publikálta. A Nyelvtudományi Közleményekben hat vogul nyelvjárás nyelvtani vázlatát tette közzé. 1890-ben az MTA választotta levelező tagjává, 1891-ben a Finnugor Társaság külső tagjának, 1892-ben a Magyar Néprajzi Társaság alelnökének. Egyetemi állást azonban élete végéig nem kapott, a budapesti zsidó hitközség tanfelügyelője lett. Emellett 1894 és 1910 között az Ethnographia szerkesztője volt (1898-tól Sebestyén Gyulával együtt). 1900-tól haláláig a Keleti Szemle társszerkesztője (Kúnos Ignáccal, F. Takács Zoltánnal és Teleki Pállal). 1910-ben választotta az MTA rendes tagjává. Elméleti munkásságából kiemelendő a halászat magyar terminológiájáról és a magyar fémnevekről írt tanulmánya, a magyar nyelv iráni és kaukázusi jövevényszavairól írt munkája (1901). 1915-ben lehetősége nyílt az esztergomi hadifogolytáborban udmurt származású hadifoglyoktól anyagot gyűjteni. Összesen 25 adatközlőtől gyűjtött szövegeket és szavakat különböző nyelvjárásokból. (Kiadásának előkészítésén haláláig dolgozott, utolsó éveiben Fokos-Fuchs Dáviddal közösen, az 1939-re elkészült anyagot végül Fokos-Fuchs adta közre 1952-ben Helsinkiben.) 1917-től már főleg oszét anyagot gyűjtött, a csehországi Chebben (akkor Eger), majd Budapesten. Az ekkor gyűjtött szövegeket 1927-ben közölte a Keleti Szemlében, szógyűjtése azonban máig kiadatlan. A vogul szövegekhez írt, haláláig kiadatlan jegyzetetit Kálmán Béla rendezte sajtó alá. Vogul szövegeinek szókincsét is Kálmán Béla dolgozta fel.

Munkácsi Mária ajándéka, 2013.