Dunaszerdahelyi anyakönyvek

A településen régóta éltek zsidók. Egyes források szerint a Thököly Imre vezette kurucok 1683-as magyarbrodi vérengzésének túlélői Dunaszerdahelyre menekültek, ahol hitközséget alapítottak. 1727-ben összeírták a helyi zsidó lakosokat. 17 családot találtak a településen, köztük olyanokat is, akik már több mint húsz éve ott laktak. Dunaszerdahelyen 1735-ban 16 zsidó család élt. Ekkor már rabbijuk is volt, Simon Dávid személyében, aki 1762-ig állt a közösség élén. 1739-ban a település földesura, Pálffy János gróf privilégiumlevelet adott a hitközségnek, melyből többek között kiderül, hogy a közösség élén ekkor ún. zsidóbíró (Judenrichter) állt. A helyi rabbinátus alá 1774-ban 121 család tartozott. Többségük dohány vagy gyertyakereskedő volt. A közösség létszáma gyorsan növekedett: a városban 1828-ban 982, 1840-ban 1239, 1880-ban pedig 1874 zsidó élt. Többségük iparral és kereskedelemmel foglalkozott, főleg mezőgazdasági termények feldolgozásával és eladásával. Dunaszerdahely szülötte a híres utazó és felfedező, Vámbéry Ármin (1832–1913). A 1819. század során Dunaszerdahely – neves rabbijainak köszönhetően – ismert vallási központ volt. 1784 és 1800 között Alexander Meizlis volt a helyi rabbi, őt Dávid Deutsch követte. 1810-ban Büchler Áron lett a rabbi, aki a városban híres jesivát alapított. 1840 és 1851 között Chatam Szófer egyik tanítványa, Eliezer Lippman Stein volt Dunaszerdahely rabbija. Rabbisága idején nyílt meg – feltehetően 1848-ban – a helyi zsidó elemi iskola. 1852 és 1866 között a magyarországi rabbik egyik kiemelkedő egyénisége, Jehuda Aszód állt a közösség élén, aki hosszú időre meghatározta a közösség arculatát. Az ő idejében épült az új, 800 fős „nagyzsinagóga” és a mikve, amely egyben városi fürdőként is szolgált. Jehuda Aszód rabbit fia, Aharon Smuel Aszód követte, aki mintegy negyven éven át, 1905-ig állt a közösség élén. Rabbisága idején Dunaszerdahely a többi irányzattal meg nem alkuvó ortodoxia egyik központja volt Magyarországon. Dunaszerdahely rabbija 1906 és 1925 között Smuel Halevi Weinberger volt. Az ő idejében költözött nagyobb épületbe az elemi iskola és nyílt meg a hitközség öregotthona is. Az első világháborúban több tucat dunaszerdahelyi zsidó szolgált a hadseregben, közülük hat esett el. A háborút követően zsidóellenes zavargások voltak Dunaszerdahelyen, amelyeket azonban zsidó önvédelmi csoportok hamar levertek. Ezen alakulatokat főleg a háborút megjárt volt zsidó katonák szervezték. A két világháború között a dunaszerdahelyi zsidók száma már meghaladta a két és fél ezret. Az 1920-as és 1930-as években a következő elnökök követték egymást a hitközség élén: Joszef Eliezer Bisitz, Meir Wesner, Jehuda Leib Hübsch és Slomo Jehuda Weisz. 1925-ban váratlanul meghalt Weinberger rabbi, és az új rabbi megválasztása kapcsán a hitközség két pártra szakadt. A hitközség tagjainak többsége végül Weinberger Hillélt választotta rabbinak. Az elégedetlenek azonban 1927-ban kiléptek a hitközségből, és Édat Jiszrael néven önálló hitközséget hoztak létre. Rabbijuknak a hitközség dájánját, Aser Ansel Katzot választották meg. Katz rabbi jesivát is alapított, így ettől kezdve a városban két jesiva működött. Az 1930-as években összesen mintegy 350 bóher tanult a két jesivában, amelyek egészen az 1940-es évek elejéig működtek. A két világháború között a városban több zsidó párt is aktív volt, köztük a legszélesebb bázissal a Zsidó Párt rendelkezett. Ez az alakulat az 1928-as helyhatósági választásokon a szavazatok mintegy 20 százalékának megszerzésével a második helyen végzett. Kornfeld Ármin, a Zsidó Párt helyi listavezetője, hosszú évekig a város polgármesterhelyettese volt. 1920-ban az Agudat Jiszrael is fiókszervezetet hozott létre a városban. Az 1920-as és az 1930-as években még újságjuk is volt, a Jüdischer Herold. Az 1928-as helyhatósági választásokon ők is szereztek néhány helyet a városi önkormányzatban. 1935-ban az agudások az egyik Dunaszerdahely melletti gazdaságban hachsarát is szerveztek. Az Agudat Jiszraelen kívül különböző cionista szervezetek is működtek a városban, és főleg a fiatalok körében voltak népszerűek. A Maccabi sportegyesülethez több százan csatlakoztak, de a nők WIZO szervezete is sok tagot vonzott. Az 1930-as népszámlálás alkalmával a város 2654 zsidó lakosa közül 2186 zsidó nemzetiségűnek vallotta magát. Az első bécsi döntést követően a csehszlovák csapatok 1938. november 4-én, pénteken vonultak ki a városból. Még aznap éjjel a Hlinkagárda tagjai Pozsonyban, Nagyszombaton és környékén összeszedték a „hontalan”, azaz magyar állampolgársággal rendelkező zsidókat, és autóbuszon Dunaszerdahelyre szállították őket. A magyar hadsereg november 6-án vonult be a városba. Néhány nap múlva a csendőrök összeszedték Dunaszerdahelyen a lengyel, orosz és kárpátaljai zsidókat, még akkor is, ha rendelkeztek csehszlovák állampolgársággal. Ugyancsak összegyűjtötték azokat a magyar állampolgársággal rendelkező zsidókat, akik egyben csehszlovák állampolgárok is voltak. Ezeket a csoportokat – több száz zsidót – az új magyar–szlovák határon túlra, Somorja és Pozsony közé szállították, és a kemény télben sátortáborban helyezték el őket. A tábor lakóit a környék három hitközsége – a dunaszerdahelyi, a somorjai és a pozsonyi – látta el élelemmel, meleg takarókkal és gyógyszerrel. A magyar hatóságok a tábort egy hónap elteltével feloszlatták, s az ott tartózkodók visszatérhettek lakhelyükre. Azok a magyar állampolgársággal rendelkező zsidók, akiket a szlovákok november 5-én Dunaszerdahelyre vittek, átmehettek Magyarországra. Az idegen állampolgárságú zsidók továbbra is szoros rendőri felügyelet alatt éltek, nem mozoghattak szabadon, és 1941-ban első áldozatai lettek a KamenyecPodolszkij térségében végrehajtott tömeggyilkosságnak. 1940-ban Dunaszerdahelyen működött a II. székesfehérvári hadtestparancsnokság kirendeltsége, és a környékről ide rendelték be a munkaszolgálatra behívottakat. Ide érkeztek többek között a galántai, a győri, a gútai és a somorjai munkaszolgálatosok. Számukra hitközségi épületeket foglalt le a katonaság szállásnak, például az iskolát és a talmudtórát. A város lakossága 1941-ban 6584 fő volt, akik közül 2645 volt izraelita vallású. A helyi sajtó a negyvenes években Dunaszerdahelyt „kis Palesztina” néven emlegette. A magyar hatóságok 1941 nyarán 6070 „megbízhatatlannak” ítélt zsidót összegyűjtöttek, és a kistarcsai, valamint a garanyi internálótáborba vittek. Néhány hónap múlva azonban hazaengedték őket, s az internálást rendőri felügyeletre változtatták. 1942-ban elkezdődött a szlovákiai zsidók deportálása. Mivel a helyi zsidó közösségben sokaknak voltak Szlovákiában élő rokonaik, Dunaszerdahely a Szlovákiából menekülők egyik fogadó állomása lett. A menekültek többek között hamis papírokat kaptak. A helyi ortodox hitközség lélekszáma az 1944-es áprilisi összeírás szerint 2000 fő volt. Az elnöki posztot Wetzler József kereskedő töltötte be. Anyakönyvvezető rabbi Weinberger Hillél, a rabbik pedig Katz Antal, Katz Mór, Salczer Dávid, Weinberger Jenő és Weinberger Pál voltak. A hitközség – a Chevra Kadisa mellett – fenntartott elemi iskolát, Adar Jiszraelt, nőegyletet, Torász Chászádot, szegény gyermekeket felruházó egyletet, árvaegyletet, betegeket gyámolító egyletet és talmudtórát. 1944. március 21-én Dunaszerdahelyen is megjelent az SS. Feloszlatták a hitközséget, helyébe elrendelték a zsidó tanács megalakítását, melynek élére ifj. Wetzler Józsefet nevezték ki Judenältesterként. Legaktívabb munkatársa Spitzer József tanácstag volt. Május 10-én minden férfit 48 éves korig bevonultattak munkaszolgálatra. Ugyanaznap megjelent a helyi gettó létrehozására vonatkozó rendelet is. A gettósítás a Dunaszerdahelyi járás alábbi településeit érintette (zárójelben az izraelita vallásúak, illetve az összlakosság lélekszáma): Albár (5; 535), Amadékarcsa (2; 845), Baka (5; 940), Balázsfa (11; 276), Balony (1; 761), Bős (69; 3410), Csallóközkürt (21; 1013), Csallóköznádasd (3; 501), Csiliznyárad (5; 707), Csilizpatas (5; 726), Csilizradvány (7; 923), Dercsika (1; 524), Dunakisfalud (3; 467), Felbár (1; 754), Felsővámos (5; 725), Förgepatony (43; 1431), Gelle (40; 937), Hegyéte (5; 412), Királyfiakarcsa (16; 968), Lögérpatony (3; 1218), Nagybodak (4; 661), Nagylúcs (11; 397), Nagymad (1; 504), Nagyudvarnok (3; 476), Nemesabony (24; 1222), Nemeshodos (8; 1217), Nyárasd (17; 2321), Nyékvárkony (12; 1737), Padány (14; 770), Pódatejed (21; 739), Pozsonyeperjes (15; 1236), Sikabony (4; 1198), Szap (8; 661), Szentmihályfa (5; 1033), Tő- nyeistál (29; 1764) és Vásárút (30; 1851). A helyi gettót a Bacsák és a Csillag utcákban, illetve ezek közvetlen környékén állították fel. Ide tömörítették a patasi, a somorjai és a nagymegyeri zsidókat is. Napirenden volt az üldözöttek kifosztása, kínzása és verése. Ezek Bárki Ernő és Benkő Jenő rendőrtisztek irányítása alatt folytak. A helyi sajtó beszámolója szerint május 17-én már 3200 ember volt a gettóban, akiknek motozása és csomagjaik átvizsgálása 235 csendőr és 200 bizalmi egyén feladata volt. Június 5-én megint munkaszolgálatra soroztak – ezúttal az 1925–1926-os születésűeket –, így ezután a gettóban szinte csak nők, gyerekek és öregek maradtak. A gettót június 8-án ürítették ki, amikor a zsidókat a zsinagógába vitték, majd június 15-én valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A háborút követően mintegy 650 túlélő tért vissza Dunaszerdahelyre; a háborút megelőzően egy részük a környező településeken élt. Újjászervezték a hitközséget, amelynek elnöke Joszef Weisz, rabbija pedig Weinberger Jehiel lett. A háború utáni időszakban Weinberger rabbi egész Dél-Szlovákia vallási vezetője volt, 1946-ban az Egyesült Államokba távozott. 1946-ban a jesiva is újra megnyílt Moshe Neuschloss rabbi vezetésével. Mintegy harminc bóher tanult benne. Amikor 1948-ban Neuschloss rabbi szintén az Egyesült Államokba vándorolt, a jesiva bezárt. Neuschloss rabbi távozását követően Joszef HaKohen Steiner lett Dunaszerdahely rabbija. A városban 1948-ban 658 zsidó élt, 1948–1949 folyamán azonban többségük alijázott vagy emigrált. 1949 végén mindössze 180 zsidó maradt Dunaszerdahelyen. A hitközség azonban megmaradt, s a városban még 1990-ban is mintegy 20 zsidó család élt. in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 616-634, Kovács Tamás

Kengyel Károly ajándéka 2010